RSS
 

Széllel szemben

 

Cimlap_SzellelSzembenÍrország, 2008. Választás előtt áll az ország.

A legtöbben sör mellett döntenek.

Egy népszavazás, ami átírhatja Európa történelmét. Egy kis ország, ami egy kontinens jövőjét határozhatja meg. Egy határozott és céltudatos ember, aki mindig eléri célját.
Leszerelt katonák, akik nem csak a felmosórongyhoz értenek. Csempészek, akik távolra tudnak köpni, és habozás nélkül meg is teszik. Egy nagyformátumú nő. És ami a legijesztőbb: kockás inges, kordbársony nadrágos, zoknival viselt szandálos mérnökök.
Egy újságíró találkozik egy régi baráttal, és akinek ilyen barátja van, annak már nincs szüksége ellenségre. Minden egy apró szívességgel kezdődik, de hamarosan Írország szél szaggatta vidékein találja magát egy összeesküvés nyomában, amelynek szálai messze túlmutatnak az ország határain. Sarkában pedig üldözők vannak, akik nem ismernek félelmet, fájdalmat, vagy olyan régi bölcsességeket, hogy soha ne szívózz az írekkel.

„– Sláinte – emelte poharát Finian, amiből arra következettem, hogy ez az egészségedre helyi változata.
– Sláinte – mondta Orlagh is, és én is mondtam valami hasonlót, ami után elnéző mosollyal hozzákoccintották poharukat az enyémhez.
– Látjátok azt a szikár embert a pultnál újságot olvasni? – kérdezte Finian.
– A kitaposott cipőben? – kérdeztem.
– Igen. Ő amolyan helyi híresség. Költő és drámaíró. Mármint hogy íróból van itten sok, mert telente az ember vagy drámát csinál vagy gyereket, de ő olyan, akinek ki is adták az írásait.
– Olvashattam tőle valamit?
– Nem hiszem, mert gaelic nyelven ír. De igen termékeny író. Kilenc gyereke van és hét drámája.”


Megvásárolható:

 


Olvass bele

1. fejezet – A mi hazánk

Kellemes, lágy szellő lengedezett a Riviéra fölött. Az enyhe fuvallat csodálatos sós illatot hozott, amibe a partot nyaldosó hullámok simogató hangja és a parton labdázó bikinis lányok kacagása vegyült. Én pedig mindettől fájdalmasan messze, Írország nyugati partjainál voltam, ahol egy heves éjszakai vihar dühöngött éppen.

A helyi normák szerint ez lehet, hogy csupán egy könnyű, nyári zápornak minősült, mégis jó ötlet volt, hogy fedett helyre vonultam, ahol sört is mértek – csakúgy, mint Írország felnőtt lakosságának túlnyomó része a napnak ebben a szakában. Bent sem volt azért unalmas, mert itt meg egy szintén heves, és igencsak részeg fickó dühöngött éppen, mi pedig ezt figyeltük érdeklődve.

Az egyik pult előtt kiabált és mutogatott, majd dühösen földhöz csapta a poharát, ezzel is jelezve, mennyire erősre itta magát. Ezt azért nemcsak mi vettük észre, hanem a kidobók is, akik egymás után érkeztek futva a szórakozóhely minden szegletéből. Mindegyikükön volt mikrofon és fülhallgató, és nem féltek használni. Pillanatok alatt körbevették a srácot hatan-nyolcan, és igyekeztek a lelkére beszélni.

Nem nagyon sikerülhetett, mert az illető tovább hisztizett, sőt még az egyik kidobót is elkezdte lökdösni. A világ más tájain ez gyakran súlyos egészségkárosodáshoz szokott vezetni, de itt egyszerűen csak felkapták a srácot a kezénél-lábánál fogva, kivitték egy hátsó ajtón, és ledobták az ott dohányzók mellé. Az ajtó nyitva maradt, így láttuk, ahogy a srác feláll, és keménykedik még egy kicsit a kidobókkal, tovább kísértve a szerencséjét. A jelek szerint az a típus volt, aki jó ötletnek tartja tizenkilencre lapot húzni. Bár a kis sikátor, amire az ajtó nyílt, különösen alkalmasnak tűnt arra, hogy a kidobók megtorolják ezt, mégsem tették. A fickó végül egy idő után megunta a feszülést, és eloldalgott a sétálóutca felé. A kidobók is elszivárogtak lassan, csak ketten maradtak a hátsó ajtónál, arra az esetre, ha esetleg visszajönne az illető.

Mivel a látványosságnak vége volt, visszafordultam a sörömhöz, illetve az asztal túlsó oldalán saját sörét markoló cimborámhoz, aki még mindig a hátsó ajtó felé bámult. Liamnek hívták, és ír volt, a szeplős bőrű, sötét és göndör hajú, kék szemű típusból. Hosszú ideje nem találkoztunk, de amikor kiderült, hogy erre lesz dolgom, az első dolgom volt, hogy megbeszéljek vele egy találkozót.

Nem kellett sokáig rimánkodni neki, de hát a legtöbb írnek nem nagyon kell, ha kocsmáról és sörről van szó. Jó volt újra látni, és dacára az eltelt időnek, ugyanott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol a legutóbb abbahagytuk. Igaz, hogy ritkán találkoztunk, de a fiatalkorban, nehéz körülmények között kialakult barátságok tartósak szoktak lenni, mi pedig még poétikusan ifjú korunkban ismerkedtünk meg a Francia Idegenlégióban.

***

– Na, milyen helyre hoztalak? – kérdezte Liam büszkén, és állával az ajtó felé bökött.
– Nem rossz, egyáltalán nem rossz – mormoltam.
– Figyeled, milyen mellei vannak? – kérdezte, és megint az ajtó felé bökött.
– Mi van? – kérdeztem meglepetten.
– A csajnak, aki kint cigizik – mondta -, én már figyelem egy ideje.
– Bocs, de nem láttam. Én a fickót néztem, akit kivágtak.
– Hát nézd, vannak másféle bárok is a városban, de oda nélkülem kell menned – mondta vigyorogva. – Amíg ilyen nők vannak itt, addig én nem megyek sehova.

Liam elég sok időt töltött a seregben ahhoz, hogy sokkal több kocsmai verekedést lásson, mint nőt, ezért nemigen tudtam kárhoztatni, hogy amióta leszerelt, igyekszik bepótolni az elvesztegetett időt.

– Szerintem lengyel – folytatta. – Az ír csajokban azért több anyag szokott lenni ennél. Tudod, ez az, amit szerettem Franciaországban. Ott valahogy kétszer annyi nő kijön ugyanannyi kilóból, mint itthon.
– Csak az a kár, hogy nem a kopaszra nyírt, kiéhezett, és franciául jóformán csak káromkodni tudó kiskatonákra buktak, igaz? – sóhajtottam szomorkásan.
– Ja, mikor elhagytuk a farmot az alapkiképzés után, egyikünk sem volt az a kimondott lányok álma bőrkötésben.
– Nem úgy, mint most – mondtam, és megigazítottam képzeletbeli csokornyakkendőmet.
– Istenem, de fiatalok voltunk! Ma is előttem van, amikor először megláttam a kopasz fejedet Castelnaudaryban – mondta Liam megjátszott elérzékenyüléssel a hangjában.
– Én pedig felsírtam – vigyorogtam rá. – Főleg amikor megtudtam, hogy te leszel a binôme-om, és együtt kell végigcsinálnunk a kiképzést. Tényleg, de régen volt! Mikor is? 2001-ben?
– Nem, 2000 novemberében vonultunk be. Nagyon rossz volt pont karácsonyra bevonulni, de hát nem volt mit tenni. Azért én azt mondom, hogy rohadt nagy szerencsénk volt egymással. Végül is megmentetted az életemet! Olyan kimerült voltam, hogy azt a beülőt nem sikerült rendesen becsatolni az ereszkedési gyakorlatnál a hegyi kiképzésen. Ha nem szólsz időben, akkor beleterhelek, és meg sem állok a szikla aljáig – mondta megborzongva.
– Azért nem kell túlozni. Biztos megfogott volna a combheveder, csak annyi történt volna, hogy kifordulsz fejjel lefelé, durván bevered a fejed, a félelemtől elengednek a záróizmaid, és még a nyakadba is csorog az egész.
– Hiába bagatellizálod el, igenis nagy mázlink volt azzal, hogy összekerültünk. Láttad, hogy azok, akik nem bírták egymást, mit szenvedtek. Mi viszont frankón összedolgoztunk, te segítettél, amikor a menetelésnél véresre tört a lábam, én adtam plusz ruhát, amikor fáztál. Te megmentettél attól, hogy lezuhanjak, én pedig – miután nem tudtalak lebeszélni – segítettem, amikor úgy döntöttél, hogy megszöksz.
– Hiába, dolgom volt egy nővel – mondtam elmerengve.
– Na persze, de ő a húgod volt. Ha kibírsz még kábé másfél hónapot, és befejezed rendesen az alapkiképzést, akkor simán kérhettél volna civilt, mielőtt beosztanak az ezredbe, és akkor nem kellett volna szöknöd.
– Tudom, de hát nem volt rá másfél hónapom. Ha meg a kiképzés közben kértem volna civilt, akkor is végigcsináltatták volna, csak még szét is szívatnak a normál adagon felül. A húgom bajba került otthon, és segítenem kellett neki.
– Azt mondtad, van egy rakás bátyád is. Miért nem tudtak ők segíteni?
– Mert ők rendes emberek. Én viszont ismertem néhány alvilági alakot, mert iskola mellett esténként egy kaszinóban is dolgoztam. Hidd el, nekem sem hiányzott, hogy utána évekig ne merjek Franciaországba menni, nehogy elkapjanak, és visszaküldjenek az alapkiképzésre.
– Biztos lett volna más út.
– Nézd, sajnálom, hogy ott hagytalak a pácban, és tudom, hogy az új binôme-od egy féreg volt, de tényleg nem volt más választásom. Lehet, hogy néha tudálékos, sokszor irritálóan magabiztos, és valószínűleg jócskán el is van kényeztetve, de mégiscsak a húgom. Szóval, amikor hallottam, mibe keveredett, és segítségre van szüksége, nem volt kérdés, hogy dobbantok-e.
– Mit is csinált? – kérdezte Liam, és nagyot húzott a söréből.
– Képzelj el egy tizennyolc éves csitrit, aki, már eddig is kiállt mindenféle jó ügyért, de aztán hirtelen szintet lépett. Amíg a bálnák jogaiért tüntetett, meg hozzáláncolta magát valami védett virághoz, addig nem volt baj, de abban az évben kitalálta, hogy karácsonyra felkarolja a szegény sorsú prostituáltak ügyét, és demonstrációkat meg tévényilatkozatokat kezdett szervezni. Ettől hirtelen nagyon sok strici lett ideges, a húgom pedig rendkívül változatos fenyegetéseket kezdett kapni, amiket viszont nem vett elég komolyan. Sikerült időben hazaérni, és ezeknek a kaszinóból ismert figuráknak a segítségével rendezni az ügyet. Hála az égnek, nem lett nagyobb baj, már attól eltekintve, hogy évekig köröztek a franciák, és közben nagyon kellemetlen szívességeket kellett törlesztenem ezeknek a formáknak.
– Kezdjük azzal, hogy neked nem is lett volna szabad jelentkezned – mondta a fejét csóválva. – A legtöbben azért voltak ott, mert katonák akartak lenni, vagy pedig valami elől menekültek. Te pedig fogadásból álltál be, basszus! Az ember nem jelentkezik fogadásból a légióba.
– Dehogynem. Egyrészt tudtam, hogy az alapkiképzés után kérhetek civilt, szóval nem ragadok ott örökre, másrészt a fogadás tétje az volt, hogy a vesztesnek női ruhában kell járnia egy ideig. A srác, akivel fogadtam, két hónapig cuki női rucikban mászkált, és hidd el, elvittük mindenhová a színháztól kezdve a motorosklubon át a neonáci rendezvényig. Mondjuk onnan futni kellett, de még ezzel együtt is úgy érzem, hogy én jártam jobban. Ha más nem, én fogok tudni pirulás nélkül mesélni az unokáknak.
– Hogy jutott eszetekbe egyáltalán ilyesmi?
– A Forrest Gumpot néztük, és elkezdtünk vitatkozni azon, hogy vajon milyen is lehet a seregben. Én azon a véleményen voltam, hogy könnyű, hiszen csak szépen meg kell ágyazni, vigyázzba állni, és mindig azt válaszolni: “Igenis, kiképző őrmester!”. Aztán egy kicsit elfajult a vita, és lett belőle ez a fogadás.
– Mit is mondtál a szüleidnek, hova mész? Emlékszem, hogy valami nagy baromságot.
– Azt mondtam, hogy elnyertem egy ösztöndíjat egy négy hónapos intenzív francia nyelvtanfolyamra. Tulajdonképpen olyan nagyot nem füllentettem. Egyedül a húgomnak mondtam el, hol vagyok.
– Ha ez kiderült volna, kicsináltak volna a kiképzők. Láttad, hogy a szökés miatt ismétlőkkel mit csináltak. Még egy kört? – kérdezte, és megemelte a poharát.
– Jöhet. Tartottam is a pofám. Úgy voltam vele, hogy azért a jóból is megárt a sok.

Liam a fejét csóválva felállt, majd odament a pulthoz, kikért két Guinnesst, és közben szakértő szemmel pásztázta a táncteret. No persze nem a táncnak volt szakértője, hanem a nőknek, illetve egész pontosan a táncoló nők nézésének a pult mellől. Amíg a sörre várt, jó alaposan felmérte a kínálatot, nem hagyott ki senkit. Meglátta azt a nőt is, akit már az előbb is kiszúrt, és hosszasan legeltette rajta a szemét. Végül csak elkészültek a sörök, Liam pedig visszajött az asztalhoz, kezében a két korsóval.

– Sokat jelentett, hogy leveleztünk még, miután leléptél – mondta, miközben elém tolta a sört. – Eleinte elég nehéz volt úgy, hogy a család nem tudta, hol vagyok, és tudod, hogy nem akartam nekik elmondani, hová kerültem. Azt is köszönöm, hogy időnként küldtél nekik egy lapot, hogy minden rendben velem.
– Ez a legkevesebb. Érdekes, hogy barátok lettünk annak ellenére is, hogy csak ennyire ritkán tudtunk találkozni, és főleg csak leveleztünk. Mondjuk az is igaz, hogy amikor találkoztunk, akkor azért gyűjtöttünk közös élményeket bőven. Mint például, amikor félidőben voltál és kaptál egy hosszabb eltávot.
– Ó igen, és Amszterdamba akartam menni, mert úgy gondoltam, ott lehet a legváltozatosabban eltölteni egy hetet, mielőtt leküldenek Afrikába egy évre. Téged sem kellett sokat győzködni, és még azokat a nagyon kedves lányismerőseidet is hoztad – mondta vigyorogva.
– Szó se róla, rendesen kihasználtuk, amit a város nyújtani tud – vigyorogtam vissza. – Még egy évig próbáltuk utána összerakni, hogy mik is történtek pontosan.
– Meg várj, emlékszel, amikor 2006 nyarán találkoztunk a hajón, úton Libanonba? Minket Ciprusról hajóztak be a békefenntartó misszióra, és mondták, hogy a hajó átvisz két haditudósítót is. Álltunk a korlátnál a srácokkal, köpdöstünk a vízbe, aztán azt hittem, rosszul látok, amikor felszálltál te, meg az az ütött-kopott brit fickó a romos kamerájával. Azt írtad még valamelyik levélben korábban, hogy közben újságíró lettél, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között találkozunk.
– Rendesen be is voltam szarva, hogy felismer valaki a légiósok közül, aztán ledobnak a hajóról. Azt nem tudtam, hogy a szökésnek mennyi az elévülési ideje, de azt igen, hogy a dezertőröket nagyon utálják.
– Ja, de tőlem nem kellett tartanod, a hadnagy meg akkora barom volt, hogy nem tudta megkülönböztetni a Hamászt a hummusztól. Amúgy is, a legtöbben, akik egyáltalán láthattak, már rég leszereltek akkorra.
– Akkor már te is túl voltál az alap ötéves szerződésen, nem?
– De igen, csak aláírtam még két évre. A többiek általában azonnal leszereltek, és elmentek magáncégekkel Irakba vagy Afrikába szerződésesnek, ahol főleg olajipari létesítményeket védtek nagy pénzekért. Én viszont inkább ráhúztam még két évet aprópénzért. Más rendes hadseregben lenni, bajtársakkal az oldaladon, mint szerződésesként ismeretlenekkel. Egyébként Libanonban azután, hogy ti az angollal elindultatok Bejrútba, mi pedig délnek a frontvonalra, már nem hallottam rólad.
– Pár hétig voltam ott, írtam egy cikksorozatot az izraeli bombázások hatásáról, és próbáltam megtudni, merre megy majd tovább az ország. Le akartam menni délre is, de aztán jött valami érdekesebb, és Szírián át Törökországba mentem egy rövid időre, onnan pedig Indiába, de az már egy másik történet. Neked hogy alakultak ott a dolgok?
– Libanon nyugis volt, aztán még volt hátra vagy egy évem, de már nem történt semmi érdekes. Vártam, hogy elteljen, aztán mikor lejárt az idő, úgy döntöttem, már nem hosszabbítok. Szerettem a légióban lenni, de már nagyon hiányzott Írország. Most már vagy fél éve itthon vagyok, újra felfedezem az országot, aztán ha majd fogy a pénzem, vállalok valami pár hónapos szerződést.
– Milyen újra itthon?
– Nagyon furcsa. Rengeteget fejlődött az ország az elmúlt hét év alatt. Mindenhol új épületek, menő kocsik, láthatóan van pénz mindenütt. Ez egyáltalán nem így nézett ki régebben. Nem nagyon voltak ilyen felvágós klubok, mint ez itt – mutatott körbe. – És ez ráadásul csak Galway, a csendes kisváros a nyugati parton, nem is Dublin vagy Cork.
– Amikor megtudtam, hogy Galwaynek van repülőtere, akkor azt hittem, ez egy rendes nagyváros lesz. Aztán amikor a londoni átszállásnál odavittek ahhoz az öreg légcsavaros géphez, aminél láttam már jobb állapotú buszokat a Balkánon, akkor kezdtem gyanút fogni. Egész úton hörgött és csattogott a vén masina, engem pedig időnként el-elfogott a pánik, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy ha ez a gép vagy kilencven éve szolgál tisztességgel, végigcsinált két világháborút, végül is mi baja lehet. Amikor aztán leszálltunk, és remegő lábakkal lekászálódtam, akkor láttam csak, hogy ez a reptér kisebb, mint néhány buszmegálló, és hogy ez a Galway egy bájos kisváros, nem egy metropolisz.
– Ma érkeztél? – kérdezte Liam, és elnyomott egy vigyort.
– Igen, és épp csak ledobtam a cuccom a szállodában, már jöttem is a kocsmába.
– Ez a beszéd! Még nem is mondtad, hogy miért jöttél. Azt mondtad, hogy munka miatt leszel itt egy-két hetet, de azt nem, hogy miféle munkáról van szó, nálad meg nem igazán könnyű követni.
– Van itt egy kisebb cég, akik valami technológiai áttörés küszöbén állnak, és erről akarják tájékoztatni a nagyvilágot. Megbíztak egy PR céget, akik ideküldtek engem, hogy megírjam a cikket, amit az ügynökség aztán elhelyez a megfelelő sajtótermékekben.
– Te értesz az ilyen műszaki izékhez?
– Ez az egyik előnye annak, hogy rengeteg felsőoktatási intézményből kivágtak. Jártam pár félévet műszaki főiskolára is, és ez messze több annál, amit a legtöbb főállású újságíró fel tud mutatni. Továbbá ne felejtsd el, hogy nekem a szerkesztőket kell meggyőznöm arról, hogy értek hozzá, nem a műszaki szakembereket – tettem hozzá.
– Akkor nem lesz semmi dolgod két hétig, csak írogatsz, igaz?
– Igen, ahogy neked nem volt semmi dolgod hét évig, csak futkároztál – mondtam kissé sértődötten. – Egyébként meg jó néha úgy pénzt keresni, hogy közben nem vernek össze.
– Jól van, persze, biztos kemény munka az is. Ott az a rengeteg betű meg szó – mondta, de látszott, hogy egy pillanatig sem gondolja komolyan.
– Ha már így szóba került, holnap korán reggel kell bemennem ehhez a céghez átbeszélni a dolgokat, és azt hiszem, jobban venné ki magát, ha nem másnaposan és a kialvatlanságtól püffedt fejjel jelennék meg. Szóval indulunk lassan? – kérdeztem, és lehúztam, ami még hátravolt a sörből.
– Hát nem is tudom – mondta Liam kelletlenül. – Lehet, hogy te nem bírod a piát, de én még azért innék egy korsóval, meg aztán úgy látom, az a bige kimondottan engem akar.
– Amelyiket már az előbb is mutattad?
– Igen. Ezek a csajok egyből kiszúrják, ki az igazi csődör, és biztos vagyok benne, hogy már egy ideje azt várja, hogy odamenjek hozzá.
– Csődör, mi? – kérdeztem somolyogva.
– Viccelsz? Olyan jó vagyok az ágyban, hogy néha a saját nevemet szoktam kiabálni – mondta meggyőződéssel.
– Legalább te – vigyorogtam rá.
– Ugyan már. Nem hiszel te nekem. Az a baj csak, hogy a barátnőivel van, aztán amikor így bandáznak, akkor sokkal nehezebb felszedni egyet. Kéne egy szögbomba – mondta a fejét csóválva.
– Mi van? – kérdeztem meghökkenten. – Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb csajozó duma?
– Nyugi, vegyél levegőt. Ez egy ír szleng. Tudod, van az a típusú fickó, akinek nincsenek gátlásai, odamegy minden csajhoz a szórakozóhelyen, mindenkinél elpróbálja ugyanazt a béna dumát, a nők meg próbálják akkora ívben elkerülni, ahogy csak tudják.
– Igen, láttam már ezt a típust – mondtam, és közben látványosan bólogattam, hogy biztosan megértse, hogy rá gondolok, de nem vette a lapot.
– Na, ezt hívják szögbombának. Beküldöd a lánybandába, percek alatt szétrobbantja az egészet, és akkor le lehet vadászni őket egyenként. Ez az igazi tudomány – mondta büszkén.
– Sok sikert a tudományos életben! – mondtam, és felálltam az asztaltól. – Nekem most tényleg mennem kell, de a héten még mindenképpen találkozzunk.
– Oké. Vigyázz magadra! – mondta, és ő is felállt.

Búcsút intettem, és elindultam kifelé a tömegen át. Beletelt némi időbe, amíg átjutottam a táncolókon, mert rendesen tele volt a hely, dacára a vasárnapi időpontnak. Mikor az ajtóból visszanéztem, még láttam, hogy Liam a pultnál kikér egy újabb korsóval, és kigombolja az ingén a felső gombot.

Akkor még nem tudtam, hogy huszonhét perccel később leszúrták.

Leave a Reply